A >>>játékszabály-t ismerő előtt szembeötlő, hogy:
az nyer, aki éppen lépésre következik.
(Ha piros lép, akkor azonnal ki tudja alakítani a nyerő zárt hurkát, és kék is beteheti a két szemben álló kék oldalt összekötő nyerő láncának hiányzó elemét.)

Az alábbi gondolatsor tán többeknek tanulságos lehet:

Kizárva a durva elnézés lehetőségét, voltaképpen az vehető észre, hogy a két játékos "eljátszik egymás mellett". A közös táblán, a közösen használt elemekkel ugyan, de mindketten: a másiktól függetlenül próbálják a maguk célját elérni. Ilyen (aki lép, azonnal nyer) állást gyakorta látok a bemutatóimon (szinte bármelyik táblás játékban) és ilyenkor azonnal meg is állítom a partit.
"Mivolt az utolsó lépés?" (Többnyire nem tudják. Ekkor egy visszavétellel elrontom a gyakorlatlanabbnak tűnő nyerőállását és a levettet a kezébe adva, vele beszélgetek...)
"Vedd csak vissza és ismételjük el a játékszabályokból a verseny célját!" (Alkalom arra is, hogy mindkét játékosban rögződjenek a frissen megismert szabályok.)

"Nos. Kicsiknek azt szoktam mondanai, hogy a lépésed után nézz fel játszótársadra..."
"???"(Ez a szöveg a felnőtteknél is fenntartja a lankadó figyelmet.)
"Ha összeráncolja a homlokát, akkor léptél jót."

"Gondold csak meg! Egy-egy nehezebben átlátható 30-50 lépéspáros játékban, messze van még a parti vége és beláthatatlanul sok féle képpen alakulhatnak az állások, gyakran már azzal is a győzelem közelébe kerülhetsz, ha folytonosan akadályozod az ellenfeledet."
"Aki pl. pirossal következik lépésre, annak a kék fejével is kell gondolkoznia ("Mit lenne jó lépnie kéknek?") és ha észreveszi kék előnyösnek tűnő lépését, akkor már örülhet is annak, hogy most még kék előtt, a pirossal léphet egy akadályozót. Egy lerakosgatós játékban például oda fog rakni pirossal, ahova kék is lépne a sajátjával, ha ő következne." (Csináljuk!)

"Vegyük észre, hogy ezekben a játékokban nemcsak a parti végén elért győzelem jelenthet örömöt, hanem a parti közben is mindannyiszor jó érzésünk lesz, ha a lépésünkkel picit bosszantjuk is versenytársunkat. Nem tudom miért, de a segítőkészség mellett, az is emberi tulajdonságunk, hogy szeretünk borsot törni mások orra alá... Játék közben gyakran heccelődünk, cukkoljuk a másikat és ha ő is érti a tréfát, akkor a parti utáni kézfogáskor egy jót nevetve már el is felejtettük." (Komolyra fordítva, megvilágosítható a kényszerlépések, a védekező és a támadó játék, esetleg még a kontra és rekontra fogalma.)

Úgy gondolom, csak akkor lesz "zsigeri a másik fejével való gondolkodás", ha már az első ilyen játékban sikerül ezt felfedeztetnünk a kicsivel. (Az elmesélés többnyire kevés, kell a tapasztalás, a megértés, az a jó, ha picit lassabban is, de maguk fedezik fel ezt a kicsik.)

A táblajátékokkal való első találkozáskor a kicsik már túl vannak a társaikkal együttműködő közös kocka-építkezések élményén; a bábuzások közösen alakított párbeszédei, történetei során figyelnek és reagálnak a másikra; a szerencse- kártyás, vagy -dobókockásokban már megtanulták a "várj a sorodra" szabályt is: az egyszer te, egyszer a játszótársad fegyelmét...

A következő felfedezés pl. egy Tőtike-partinál a stratégiai társasok lényege: úgy törekedni a kitűzött cél elsőnkénti elérésére, hogy közben akadályozzák is a versenytársukat. A legelső Amőba-partiknál gyakori, hogy eljátszanak egymás mellett. Mindketten a saját térfelükön építgetik saját nyerő ötös vonalukat... ilyenkor nagyon türelmesen ki kell várni néhány próbálkozásukat, amíg maguktól észreveszik, hogy így mindig a kezdő fog nyerni. Azután jöjjön csak a mese, ha már elkezdtek egymást akadályozva is játszani. Még a különbségeket is meg fogják érteni: "Amíg picik voltatok egymás kezéből kapkodtátok ki a piros építőkockákat, most meg már a nagyok táblajátékaiban úgy versenyeztek, hogy közben kitaláljátok egymás gondolatait is..."