A POLOSKA

Vannak háziállatok, mint például a ló, szarvasmarha, kutya, macska és a jámbor ember - és vannak vadállatok, mint az oroszlán, tigris, jaguár, február és a gonosz ember. A poloska nem háziállat, habár benne lakik a házunkban (nálunk nem, csak a szomszédoknál), mert csíp. Viszont, ha csíp is, azért még nem vadállat, mert nem erdőben lakik. Legcélszerűbb tehát a poloskát az ágyiállatok közé sorozni. A poloska kicsiny állat, akkora, mint egy gyöngyszem, vagy egy vércsepp, vagy egy lencse. A színe rozsdavörös, a szaga büdös. És ez mind igen bölcs rendelkezése a természetnek, mert így még csak ki lehet bírni azt a pár ezer poloskát, ami egy jól nevelt pesti hálószobában van, de képzeljük el, milyen rettenetes lenne, ha a poloska akkora lenne, mint egy patkány, égszínkék színe lenne, és olyan szaga lenne, mint egy gyöngyvirágnak. Ugyebár, még sokkal undorítóbb lenne. Na hát ezért mondom én mindig, hogy a természet igen bölcsen van berendezve, és azt nem lehet csak úgy meggondolatlanul kritizálni. Még azt sem lehet mondani, hogy jobb lenne, ha poloska egyáltalában nem lenne, mert baj ugyan, hogy nálunk van, de mind tiszta haszon, hogy a Kohnéknál is van meg a Koplalaghyéknál is. A poloska neve szláv eredetű szó, a szlávoknál úgy hangzik, hogy: ploska. A poloska példa arra, hogy őseink a kultúrát az európaiaktól vették át. A poloskára vonatkozólag ez az átvitel valószínűleg úgy történt, hogy őseink, mint nomád nép, fölös számú tetvekkel rendelkeztek, mikor azonban letelepedtek, tetveiket becserélték a szlávokkal poloskára; a szlávok persze csaltak, mert igen sok poloskát megtartottak maguknak. A poloska igazi kultúrféreg, vadembereknél és félvad nomádoknál nem fordul elő, falun, sőt vidéken is ritka, ezért véleményem szerint, valamely nép kultúrájának igazi fokmérője poloskáinak a száma. A poloska a városi lakásokban, az ágydeszkák és falak repedéseiben sunyít, éjjel, mihelyt eloltják a lámpát, elkezd a falon korzózni. Korzózik, korzózik, korzóznak, korzóznak, csakhamar ezren korzóznak a falon, s aztán körülményes utakon bemásznak az ágyba, rámásznak az alvó emberre, kis szívócsövecskéjükkel lyukat ütnek a bőrébe, s elkezdik a vérét szívni. Amikor jóllakott a poloska, kihúzza szívókáját a pali bőréből, megtörüli és zsebre teszi - s vesd el magad, elkezd őrülten menekülni. A sértett áldozat egy darabig még nyugodtan alszik, de mire a poloska az ágyról elmászik a "Petőfi halála" alá, akkorra elkezd ám a csípés helye fájni, s az áldozat mozog, fölébred, kigyújt és megvakarja a tett színhelyét. Majd éktelen sziszegéssel, káromkodással keresi az átkozott merénylőt. A tettes poloska a legnagyobb nyugalommal hallgat, tudja, hogy őt már baj nem érheti, s az egész szitkozódást nem is érti, mert hiszen a sérült nem őt szidja, hanem az anyját.